Van egy jelenség, amit mindenki ismer, de senki sem mer nevén nevezni: a csendes utas. Az a valaki, aki beül melléd a kocsiba – és onnantól egy hangot nem szól. Nem kommentál, nem kérdez, nem nevet, nem húzza el a száját. Csak… van.
Elindultok. Zene megy, klíma megy, ablak fel-le, minden normális. De mellette: csend. És ez nem a kényelmes, nyugodt típusú csend. Ez a feszengő, „vajon megsértettem?” típusú. Nézel jobbra, ott van. Nézel vissza az útra, még mindig ott van. És azon gondolkozol: „Mondjak valamit? Vagy csak hagyjam? De mi van, ha ezt most nagyon kellemetlennek éli meg?”
A csendes utas nem vesz részt a közlekedésben – ő figyel. És te ettől elkezdesz máshogy vezetni. Hirtelen úgy váltasz sávot, mintha oktatófilmben lennél. Indexelsz akkor is, amikor nincs értelme. A féktávokat határozottan túlbecsülöd, csak hogy ne tűnj agresszívnak.
És közben reméled, hogy majd valami elindítja. Egy dal. Egy koccanás. Egy másik autós idiótasága. De nem. Ő egy szobor. Egy ülő zen minimalista. Egy megtestesült „nem akarok zavarni”-attitűd.
A legszebb? Amikor kiszáll, és annyit mond: „Köszi, jó volt.” És benned csak ez kavarog: „Mi volt jó? A levegőminőség? A belső monológjaim?”
Pedig ő nem akart rosszat. Ő egyszerűen csak ilyen. A csendes utas mindig volt, van, és lesz. Ők a kocsik láthatatlan lakói. Nem kérnek semmit. Nem adnak semmit. Csak ott vannak. És tanítanak. Türelemre. Elfogadásra. És arra, hogy a csend néha hangosabb, mint egy bazári veszekedés.
👉 Ha viszont már eleged van abból, hogy a kocsidban mindig csak gondolatban beszélgetsz – talán ideje új fejezetet nyitni. Nézd meg, mit csinálunk: autofelvasarlas.com/rolunk
