Olaszország. Ahol a kávé rövid, az ebéd hosszú, és a parkolás… hát, az valami egészen más dimenzió.
Róma és Nápoly utcáin a felfestett parkolóvonalak nagyjából annyit érnek, mint egy esernyő a Vezúv kitörésénél. Ott inkább díszítésnek vannak, hogy ne legyen annyira üres az aszfalt.
Itt a parkolás nem egyszerű manőver, hanem gladiátorviadal. A résztvevők: kis olasz városi verdák, enyhén horpadt lökhárítók, és a helyi sofőrök, akik már a bölcsőben megtanulták a „centizős” művészetet. Ha egy autó nem kap legalább két apró koccanást az élete során, az gyanús… talán nem is igazi olasz.
A kezdők ilyenkor finoman indexelnek, lassan befordulnak, méricskélnek. A helyi profik? Ők gázt adnak, koppanásig tolják, aztán egy lendületes váltással bepasszírozzák magukat két autó közé. A lökhárító itt nem védőeszköz. Ez kommunikáció. Egyfajta „szia, itt vagyok, tolj kicsit arrébb” jelzés.
És a legjobb? Senki nem reklamál. Mert mindenki tudja: egyszer adsz, egyszer kapsz. Ma te pöccintesz odébb valakit, holnap téged tolnak beljebb. Ez a mediterrán karmakörforgás.
Tanulság? Ha Olaszországban parkolsz, felejtsd el a „patika állapot” fogalmát. Vegyél mély levegőt, szeresd a kocsid horpadásait, és élvezd a helyi parkolóművészet show-ját. Mert itt a lökhárító tényleg csak ajánlás.
