Látszólag nyugodt emberek vagyunk. Bevásárolunk, dolgozunk, gyereket viszünk oviba. De amint beülünk az autóba, valami megváltozik. A szem szűkebb lesz, a kéz erősebben markolja a kormányt, a láb remegve keresi a pedált – mert elindult a verseny.
A piros lámpánál egy másik autó melléd áll? Verseny. Az M7-esen valaki megelőz? Verseny. A városban valaki „csak úgy” halad előtted? Ez is verseny. És a legjobb? Ő is tudja, te is tudod, de egyikőtök sem mondja ki. Mert titkos. Mert ösztönös. Mert magyar.
Az igazi versenyző mindig civil ruhában van. Néha öltönyös, néha tréninggatyás. De amikor zöldre vált a lámpa, úgy indul el, mint egy startpisztolyos olimpikon. A kezében kávé, a fülében headset, az agya ezerfelé – de a lába: reakcióidő világrekord.
És persze mindig van mentség:
– „Csak siettem.”
– „Csak teszteltem a turbót.”
– „Csak nem akartam, hogy bejöjjön elém.”
A valóság? Tisztán adrenalin. Nem is a cél számít, hanem a tudat: „legyőztelek, öreg.”
És nem számít, hogy a másik nem is versenyzett. A magyar sofőr fejében igen. Ha pedig ő nyert, az egész nap jobb. Ha kikapott? Akkor „úgyis szabálytalan volt”, „csaló”, „nagy volt a forgalom” stb.
Autózni tehát nem közlekedés. Autózni önigazolás, harc, dominancia-játék. A benzin illata – versenypálya. A kuplung érzete – rajtrács. A váltás – győzelem.
Minden piros lámpa: lehetőség. Minden előzés: üzenet. Minden kormányfogás: kihívás.
👉 Tudj meg többet rólunk: Rólunk oldal
